Ma hajnalban, az Új-Zéland-rali megnyerésével Kalle Rovanperä és navigátora, Jonne Halttunen bebiztosították bajnoki címüket a rali-világbajnokságon. Még két verseny hátra van a szezonból, de matematikailag nincs már esély arra, hogy bárki befogja őket. Rovanperä 22 évesen és 1 naposan lett minden idők legfiatalabb világbajnoka, átadva a múltnak Colin McRae 1995 óta fennálló rekordját.

fotó: wrc.com

Talán más is emlékszik arra a videóra, ami 2008 táján borzolta a kedélyeket az interneten, amiben az akkor 8 éves Kalle raliautót vezetett a havas finn utakon. Persze ez már akkor sem volt annyira meghökkentő, ha figyelembe vettük, hogy apja az a Harri Rovanperä, aki évekig volt a Peugeot gyári versenyzője és 2001-ben megnyerte a Svéd-ralit. Sokan már akkor azt jósolták, Kalle a jövő nagy ralisztárja lehet és lám, 14 évvel később itt vagyunk, szombaton betöltötte a 22. életévét, vasárnap pedig megnyerte első világbajnoki címét. Emellett megszerezte szezonbeli hatodik győzelmét, a tizenegyedik futamon...

Idén a legjobb versenyzőknek is csak halovány esélye volt Rovanperä ellen, Tänak, Neuville, Evans sorra betliztek vagy műszaki hibák hátráltatták őket, Kalle eközben sorban nyerte a ralikat. Ehhez nyilván az is szükséges volt, hogy a Toyota összerakja az idei év legjobb autóját, de Rovanperä az év első felében ragyogóan vezetett, korát meghazudtoló érettséggel. Az Új-Zéland-ralit megelőző három versenyen a későn ébredő Hyundainak összejött három győzelem, közben Kalle kétszer összetörte a Yarist, de így is akkora előnye maradt, hogy ma egy győzelemmel be tudta biztosítani a bajnoki címét.

Ahogy a Toyota csapatát vezető Jari-Matti Latvala is kiemelte, nemcsak fiatal kora miatt rendkívüli Rovanperä sikere, de azért is, mert 20 év után újra finn világbajnoka van a ralisportnak. Utoljára 2002-ben Marcus Grönholm ülhetett fel a trónra, Harri Rovanperä hathatós támogatásával.

A Toyota versenyzői zsinórban negyedszer nyerték meg az egyéni világbajnokságot és jelenleg a japán márka vezeti a gyártók bajnokságát is. A Hyundai még befoghatja, de két fordulóval a bajnokság vége előtt erre már elég kicsi az esély.

Korszakának egyik legnagyobb reménysége volt, szinte megerőltetés nélkül, könnyedén tört át az utánpótlás szériákon, a Forma-1-ben mégsem tudott maradandót alkotni és hamarosan teljesen hátat fordított az autósportnak. Mike Thackwell igazi üstökös volt, aki csak ideig-óráig világította be az autósport egét.

Mike Thackwell Új-Zélandon született, de gyerekkorában a családjával az ausztráliai Perth-be költözött. Apja sikeres salakmotoros volt, a versenyzés iránti szenvedélyt tőle örökölte, és mint hamarosan kiderült, kivételes tehetsége is volt hozzá. Motorokkal és gokarttal kezdett, majd 1976-ban Angliába került, a thruxtoni Scorpion Racing Drivers Schoolba. Három évvel később már harmadik volt a brit Forma-3-as bajnokságban, 1980-ban pedig bemutatkozhatott a Forma-2 Európa-bajnokságon. Legjobb eredménye egy harmadik hely volt Silverstone-ban, de igazán Zandvoortban hívta fel magára a figyelmet. Olyannyira, hogy az Ensign tesztlehetőséget ajánlott neki, de ezt még visszautasította. Ám amikor a sérüléséből frissen visszatérő Jochen Mass mégsem tudott rajthoz állni a Holland Nagydíjon, az Arrows őt ültette az autójába. Thackwell 19 éves volt ekkor.

Az első próbálkozás nem sikerült jól, nem tudott kvalifikálni a versenyre, de két futammal később Kanadában a Tyrrelltől, aminek addig a tesztpilótája volt, újra lehetőséget kapott és ezúttal eljutott a rajtig. Ő lett a Forma-1 történetének legfiatalabb indulója. (Ezt a rekordot egészen 2009-ig tudhatta magáénak, amikor Jaime Alguersuari megdöntötte, azóta persze páran már őt is megelőzték, a jelenlegi szabályok miatt pedig valószínűleg Max Verstappené marad a rekord.) Thackwell a futamon nem tudta megvillantani tehetségét, a rajtbalesetbe belekeveredett a Tyrrell másik két autója és az újraindítás előtt át kellett adnia helyét Jean-Pierre Jarier-nek. A szezonzárón cserébe újra megkapta a lehetőséget, de ezúttal sem sikerült kvalifikálnia a futamra.

Habár a Forma-2 Európa-bajnokság mindig is a Forma-1 közvetlen előszobája volt, érdekes, sőt, már-már misztikus módon a győztesei soha nem tudtak bajnokok lenni a királykategóriában. Hovatovább, az F2-t váltó F3000 győztesei sem, a GP2 bajnoki közül csak ketten, az F2-vé visszanevezett sorozat első helyezettjei pedig egyelőre csak várnak a nagy lehetőségre. Ennek a jelenségnek az okaira próbálok rávilágítani az alábbiakban.

Jacques Laffite 1975-ben bajnok volt az F2-ben, a Forma-1-ben zsinórban háromszor végzett a negyedik helyen (fotó: primotipo.com)

A Forma-2 gyakorlatilag egyidős a Forma-1-gyel, de egy komoly nemzetközi bajnokság elindulására egészen 1967-ig kellett várni, az FIA ekkor írta ki az első Európa-bajnokságot. Ez egybeesett a nagyobb motorok bevezetésével, az F2 1,0 helyett 1,6 literes motorokat kezdett használni, követve az F1 előző évben történt, 1,5 literről 3,0 literre átállását.

A Forma-2 ekkor még messze volt a tehetségnevelő széria jellegétől, bár ez az aspektus is jelen volt. Mivel a hatvanas évek végén a Forma-1-es vb csak 11-12 futamból állt, a versenyzőknek és csapatoknak bőven maradt idejük részt venni más bajnokságokban és a Forma-2 kiváló lehetőséget nyújtott a győzelmeik szaporítására. A Lotus, a Brabham, a McLaren, de alkalmanként még a Ferrari is gyári csapattal és gyári versenyzőkkel állt rajthoz az F2 Eb-n, ami nyilvánvalóan jelentősen csökkentette a feltörekvő fiatal versenyzők esélyeit. Ezt az FIA is felismerte és bevezette a versenyzők osztályozási rendszerét. "A" besorolást kapó pilóta indulhatott, de nem szerezhetett bajnoki pontot az F2 Eb-n, ezzel gyakorlatilag kizárták, hogy a Forma-1 és a sportautó világbajnokság rendszeres indulói kisajátítsák a bajnoki címért folyó küzdelmet. Mindezzel sikerült elérni, hogy 1970-re eltűntek a nagy Forma-1-es istállók a mezőnyből, amik inkább az egyre nagyobbra növő világbajnokságra, a sportkocsi vb-re (Ferrari) vagy a Can-Amre (McLaren) koncentráltak. Az F2 szépen lassan elnyerte utánpótlás nevelő széria jellegét.

Gyorsan leszögezném, a rosszat nem úgy értem, hogy a March 792-es típusa gyenge, lassú és általában véve versenyképtelen lett volna. Ahogy az eredményei mutatják, a 792 igencsak eredményes autó volt, viszont a kezdetektől fogva alapvető konstrukciós problémákkal küzdött, amelyek egy nehezen vezethető, kellemetlen versenygéppé tették és az ilyenek ritkán nyernek bajnoki címeket.

Marc Surer, March 792 BMW, Nürburgring-Nordschleife, 1979 (fotó: tuclahal.tumblr.com)

A March Engineering az 1970-es években párhuzamosan fejlesztett autókat az F1-re, F2-re és F3-ra, de míg a Formula-1-es világbajnokságon csak elvétve tudtak futamot nyerni, addig a két alacsonyabb kategóriában sikert sikerre halmoztak. A Forma-2-es Európa-bajnokságon volt két kevésbé sikeres évük 1976-77-ben, amikor a Renault által támogatott csapatok taroltak, de a franciák hamarosan a királykategória felé fordították figyelmüket. 1978-tól a March a BMW gyári csapataként újra uralta a sorozatot, ráadásul három évig szüneteltették az F1-es részvételt, így a Forma-2 abszolút prioritást élvezett.

A 782 egy nagyszerű versenyautó volt, nagy merevségű váza és könnyű kezelhetősége jól vezethető autóvá tette, amely megbocsátó volt a vezetői hibák tekintetében, a kétliteres BMW M12 motor 300 lóereje pedig bőségesnek bizonyult. Bruno Giacomelli a tizenkét Eb-futamból nyolcat megnyert és toronymagasan végzett a pontverseny élén. A brazil Alex Ribeiro is nyert egy futamot privát March-BMW-jével, így a fő konkurensnek számító Chevronnak csak három futam jutott.

Közben a Forma-1-ben a Lotus tarolt a szívóhatásos 79-essel és az idény második felében a March is elkezdte alkalmazni az új technológiát a 782 átalakított oldaldobozokkal ellátott változatával. Nyilvánvaló volt, hogy a következő években a Forma-2-ben is elengedhetetlen lesz a győzelemhez a ground effect kiaknázása. Az 1979-es idényre fejlesztett 792 már ebben a szemléletben készült.

Patrick Tambay (Alpine A367 BMW) az 1974-es F2 Európa-bajnokság karlskogai versenyén (fotó: twitter.com/RSF Motorsport)

Hosszú idő után újra egy tematikus hónap következik a blogon: február a Forma-2-ről, elsősorban a klasszikus F2-es Európa-bajnokságról fog szólni. A témába vágó bejegyzéseket keressétek az f2_február címke alatt.

A Schneider-kupát 1913-ban azzal a céllal írták ki, hogy elősegítse a repülés fejlődését, különös tekintettel a repülőgépek megbízhatóságának javítására, de hamarosan a sebességi világcsúcsok hajszolása és a nemzetek fegyverek nélküli küzdelme került előtérbe. A kupa hamar nagy presztízsre tett szert és mai napig a leghíresebb versenynek számít a repülés hőskorából.

Kikötött versenygépek az 1929-es calshoti verseny rajtja előtt. Az előtérben a három sötét (vörös) gép közül a 10-es és a 7-es két Macchi M.67, a 4-es egy M.52R. A távolabbi két világos (alumínium és kék színű) gép közül a 2-es egy Supermarine S.6, az 5-ös egy Supermarine S.5 (fotó: San Diego Air and Space Museum Archives)

Az autóversenyzés mellett a régi hadihajók és harci repülők is (különösen a repülőcsónakok) gyakran az érdeklődésem középpontjába kerülnek, a két világháború közötti időszak iránt pedig hajlamos vagyok valamiféle hamis nosztalgiát érezni a motorsport tekintetében, úgyhogy már rég megfogalmazódott bennem a szándék, hogy írjak a Schneider-kupáról, még ha nem is vág igazából a blog profiljába. Ráadásul pár napja megnéztem Mijazaki Hajao Porco Rosso című filmjét, ami abszolút ennek a korszaknak és témának a romantizálásáról szól, úgyhogy nem halogathattam tovább, hogy írjak a kupáról.

A kupát Jacques Schneider, egy a repülésért rajongó francia pénzember hirdette meg 1912-ben, az első verseny megrendezésére pedig a következő évben került sor. Célja elsősorban az volt, hogy elősegítse a meglátása szerint nagy jövő előtt álló vízi repülők fejlesztését, amik fellendíthetik a légi személy- és áruszállítást, de akkoriban a fejlesztésük elmaradt a szárazföldről üzemelő gépeké mögött. A kupa hivatalos neve Coupe d'Aviation Maritime Jacques Schneider volt.

Nem Schneider volt az egyetlen, aki akkoriban a versenyzést tekintette a fejlődés elősegítésének leghatásosabb eszközének, az amerikai lapkiadó mogul, Gordon Bennett már 1909-ben versenyt hirdetett repülőgépeknek (az automobilok és hőlégballonok mellett), 1920-ban pedig Ralph Pulitzer, a Pulitzer-díjról is ismert Joseph Pulitzer (született: Pulitzer József) fia is hasonlóan tett.

Schneider versenye abból a szempontból különleges volt, hogy kizárólag vízi repülőgépek (hidroplánok) indulhattak. A vízi repülőgépeket két nagy csoportra oszthatjuk, az egyik az úszótalpas gépek csoportja, amelyek a törzs alá szerelt talpakkal szállnak le a vízre, míg a repülőcsónakok a csónaktesthez hasonlóan kialakított törzsükkel hasalnak a vízfelületre. A Schneider-kupára mindkét válfaj szabadon nevezhető volt. A szabályok szerint nemzeti repülőklubok nevezhettek a versenyre, amelyek három gépet indíthattak és további hármat nevezhettek tartalékként. Amelyik nemzet öt éven belül háromszor meg tudta nyerni a versenyt, végleg megkapta a győzelemért járó nem is annyira kupát, mint inkább szobrot, a győztes pilóták pedig fejenként 25 ezer frank pénzdíjban részesültek. A versenynek minden évben az előző kiírást megnyerő ország adott otthont. Az indulók nem egyszerre álltak rajthoz, a cél a versenytáv minél gyorsabb teljesítése, a lehető legnagyobb átlagsebesség elérése volt. A táv rendszerint 3-400 km körül alakult, amit egy helyszínenként változó hosszúságú, háromszög alakú pályán körözve kellett teljesíteni.

1981. november 21-ének ködös reggelén különös kísérlet tanúja lehetett az a több ezres tömeg, ami kilátogatott az Istrana katonai reptérre az északi-olaszországi Vistranóban. Az Aeronautica Militare 51. vadászszázadának Lockheed F-104S Starfighter vadászgépei különleges ellenfeleket kaptak négy F1-es versenyző és autóik képében.

A legendásan gyors és notóriusan nehezen irányítható F-104-eseknek azonban ezúttal nem kellett, sőt tilos volt levegőbe emelkedniük. A megmérettetés egy gyorsulási verseny volt a Forma-1-es autók ellen ezer méteres távon, de a repülők a cél előtt nem emelkedhettek el a talajtól.

A négy ellenfél Gilles Villeneuve és turbómotoros Ferrari 126CK-ja, amivel a kanadai két bravúrgyőzelmet aratott ebben az évben, Bruno Giacomelli és az Alfa Romeo 179C, a friss világbajnok Nelson Piquet és a Brabham BT49C, illetve a frissen a Brabhamhez igazolt Riccardo Patrese volt. Patrese itt vezethette először a BT49-est.

A nyolcvanas évek elejének Formula-1-ére valahogy nem vetül elég figyelem a későbbi turbókorszak mellett, pedig a versenyek és a bajnokságok legalább olyan izgalmasak, sőt kiegyenlítettebbek voltak ezekben az években. Az 1981-es idény az egyik legjobb volt ebből a szempontból, de nem volt hiány politikai csatározásokból és hajmeresztő balesetekből sem.

Az 1981-es Holland Nagydíj rajtja. #1 Alan Jones, #5 Nelson Piquet, #2 Carlos Reutemann, Jones mögött a kék Ligier-ben Jacques Laffite (fotó: twitter.com/legendarysf1)

Technikai szempontból a legmeghatározóbb faktor a szívóhatás alkalmazása volt, mint 1978 óta minden évben. Az autók két év alatt sokat gyorsultak, ahogy a tervezők egyre jobban kiismerték a Venturi-csatornákban rejlő lehetőségeket, de az autók alatt előidézett alacsony nyomású levegőt nehéz volt kontrollálni a menet közben változó hasmagasság miatt. Az oldaldobozok aljára szerelt mozgó szoknyák hivatottak az alacsony nyomású levegőt az autó alatt tartani, de ha ezek megsérültek vagy leváltak, a levegő és vele az extra leszorítóerő is elszökött az autó alól, ami roppant veszélyes volt a kanyarokban.

1981-től a szabályalkotók megpróbálták lelassítani az autókat és a mozgó szoknyák helyett fix elemeket, továbbá minimum 6 cm-es állandó hasmagasságot írtak elő. A csapatok persze azonnal elkezdtek azon dolgozni, hogyan lehetne megkerülni a korlátozásokat, elsősorban a hasmagasságot próbálták csökkenteni. A Lotus és a Williams kezdeti lépéseket tett az aktív felfüggesztés irányába, de ez a technológia ekkor még nem volt versenyzésre érett. A Brabhamnél Gordon Murray egy hidropneumatikus felfüggesztést dolgozott ki, ami a boxutcában a mérések elvégzése közben tartotta az előírt hasmagasságot, a pályán viszont a leszorítóerő hatására a levegő összepréselődött a rendszerben, közelebb engedve az autó alját a pálya felületéhez, még több leszorítóerőt generálva ezzel. Amikor a többi csapat látta, hogy a Brabham megoldása működik, gyorsan másolni kezdték, de senki nem tudott olyan kifinomult megoldást kidolgozni, mint Murray.

Tegnap Max Verstappen megkapta az FIA-tól a világbajnoki trófeát, így azt hiszem kijelenthető, hogy lezárult az idei Forma-1 szezon és a holland 2021 világbajnoka. A Mercedesnél most különösen csalódottak, és valljuk be, nem alaptalanul, emellett azokkal is egyetértek, akik szerint túlságosan megrendezettnek hatott az utolsó futam vége. Azt nyilván nem gondolom, hogy Latifi balesete szándékos volt (bár láttunk már hasonlót 2008-ban), de a hirtelen kialakult körülmények között a versenyigazgató Michael Masi úgy lavírozhatott a szabályok között, hogy gyakorlatilag ő dönthette el a bajnoki cím sorsát. Mint később kiderült, a szabálykönyv a versenyigazgatónak hasonló helyzetekben szinte korlátlan felhatalmazást biztosít a jól ismert biztonsági autós szabályok felülbírálásához.

Gyorsan hozzátenném, nem volt jó megoldás. Bárhogy dönt Masi, az egyik oldal biztosan megvádolta volna, hogy a másiknak kedvez. Ha a biztonsági autó mögött fejezi be a mezőny a versenyt, azonnal szétszedték volna, amiért megmentette a kopott gumikon futó Hamiltont és hozzásegítette a világbajnoki címhez. Masi itt szerintem még jól döntött, amikor azt akarta, hogy ha csak egy kör alatt is, de versenyben dőljön el a győzelem. A gond azzal volt, hogy felülbírálta a közvélemény által ismert Safety Car protokollt és nem várta meg, míg minden lekörözött versenyző visszaveszi a körét és felzárkózik a mezőny végére, mert így már nem lett volna idő újraindítani a versenyt. Ehelyett csak a Verstappen és Hamilton között feltorlódott lekörözötteket engedte előre és az utolsó körre egyszerűen ellőtte az újrarajtot. Ha a megszokott szabályokhoz ragaszkodik, az Hamiltonnak kedvezett volna, ha egyáltalán nem engedi előre a lekörözötteket, az is, az ad hoc jelleggel meghozott döntése viszont helyzetbe hozta Verstappent. Így láthattunk egy elképesztően izgalmas utolsó kört, ahol a frissebb és lágyabb gumikon futó holland végül megelőzte Hamiltont és megnyerte a nagydíjat, ezzel pedig a vb-t is. Semleges hatású döntést egyszerűen nem lehetett hozni.

A leintés után sokan felvetették, hogy miért nem szakították meg piros zászlóval a futamot, mint egy héttel korábban Szaúd-Arábiában? Nyilván ezt is meg lehetett volna lépni, szerintem ez is Hamiltonnak kedvezett volna, mert így ingyen kerékcseréhez jutott volna és a végén egy kicsivel előnyösebb helyzetből várhatta volna az utolsó kört, mint Verstappen. De ez a döntés lenullázta volna az előző 57 kör eseményeit, elsősorban azt, hogy a Red Bull kihozta friss gumikért Verstappent, amikor látszott, hogy egyre kevesebb esélye lesz utolérni a gyorsabb Hamiltont, a Mercedes viszont ragaszkodott az egykiállásos taktikához. Őszintén szólva nem értem, a Mercedes egy megfelelő pillanatban miért nem lépett meg egy biztonsági kerékcserét. Mindenesetre valószínűleg a piros zászló lett volna a legkevésbé igazságtalan megoldás.

Az utolsó pár futam azért eléggé felszínre hozta a Forma-1-re jellemző kiegyensúlyozatlan és következetlen bíráskodást, megspékelve egy versenyigazgatóval, aki sokszor úgy tűnt, túlságosan is szereti saját kezébe venni a verseny alakítását és kihasználja, hogy szabadon garázdálkodhat. Személy szerint felháborított, ahogy a szaúdi futamon alkudozott a csapatokkal, még ha erre a szabályok lehetőséget is adnak neki. Wolff és Horner persze ezen felbuzdulva Abu-dzabiban is bőszen rádiózott és gusztustalanul próbált nyomást gyakorolni Masira. 2022-től nagyon helyesen le lesznek tiltva a csapatfőnökök az ilyen jellegű rádiózásról.

Összességében örülök, hogy Verstappen nyerte a bajnokságot, nem azért mert ő vagy a csapata sokkal szimpatikusabb lenne Hamiltonnál és a Mercedesnél, de égető szükség volt már a vérfrissítésre, szóval ezzel szerintem jól járt a sport. Azzal, ahogy megnyerte, már kevésbé...

fotó: formula1.com

79 éves korában elhunyt Sir Frank Williams, az autósport utolsó mohikánja. Williams az utolsó aktív tagja volt a csapattulajdonosok azon körének, akik még a garázsistállók korszakában kerültek be előbb az alacsonyabb kategóriák, majd a Forma-1 körforgásába. Gyakorlatilag a semmiből építette fel a Forma-1 történetének egyik legsikeresebb csapatát, amely 7 egyéni és 9 konstruktőri világbajnoki címet szerzett a nyolcvanas és kilencvenes években. A sport iránti rajongása akkor sem csillapodott, amikor 1986-ban súlyos autóbalesetet szenvedett és kerekesszékbe kényszerült. Az utóbbi években már inkább csak tiszteletbeli pozíciót töltött be a Williams istálló működésében, az irányítást átadta lányának, míg 2020-ban el nem adták a csapatot. Frank Williams viszont az utolsó pillanatig jelképezte azokat az embereket, akik nem másért, mint a  sport szeretetéért foglalkoznak az autóversenyzéssel. Nyugodjon békében.